Maga László
honlapja
A SZENTMISE 1. – BEVEZETŐ RÉSZ
1. A liturgia
Liturgia (leiton ergon) = a nép cselekvése; keresztény értelemben az Egyház istenszolgálata.
Kettős célja: Isten dicsőítése, az ember megszentelése
A liturgia középpontjában Krisztus áll.
Jézus emberi működésének 2 fő területe a tanítás és a gyógyítás. A szentmise első részében – az Igeliturgiában – a tanító Jézushoz; a második részében – Eukarisztia liturgiájában – pedig a gyógyító Krisztushoz fordulunk.
A közösségi imádságunk kötött szövegű. „Elménk egyezzen szavainkkal!” (Szt. Benedek) Imádságunk Krisztushoz és az Egyházhoz kapcsol minket!
2. A templom
Az ember tudatában van annak, hogy gyarló és tisztátalan, s ilyenné teszi környezetét is. Szüksége van arra, hogy a világban elkülönítsen olyan helyeket (templum = zárt hely), ahol kapcsolatba kerül a tökéletessel, a tisztával, Istennel (vö. Ószövetség – szent sátor).
A világ Istenben áll fenn,, de a templomban különleges módon jelen van: az Igében, az Eukarisztiában, az imádkozó nép körében és a pap személyében.
A legtöbb templomba úgy jutunk be, hogy néhány lépcsőn fölmegyünk a bejárathoz. Ez jelzi, hogy a templom az Istenhez való felemelkedés helye. Kívül hagyjuk a világ zaját, s legnemesebb énünkkel lépünk be a szent helyre. Mintegy kivonulunk a világból, hogy lelkünket Istenhez emeljük, töltekezzünk az Ő kegyelmével, áldásával, s azzal felvértezve megyünk majd újra vissza a világba az emberek közé.
3. Előkészület
Egy fontos találkozásra felkészülünk. Itt a legfontosabb találkozás történik. Imádsággal készülünk elő.
Ruhánk legyen megfelelő: ne hivalkodó, ne tiszteletlen.
Liturgikus ruhák: alba (fehér – Krisztus ruhája tisztaság, szentség színe) Miseruha (fehér – az Úr ünnepein, Mária ünnepein, nem vértanú szentek ünnepein; Piros: tűz és vér – Szentlélek ünnepi, vértanúk; Lila: bűnbánat – Advent és Nagyböjt; Zöld: remény, élet – évközi idő; Fekete – gyász)
4. Bevonulás - Introitus
Évszázadokon át a templom főbejáraton át történő ünnepélyes bevonulással kezdődött a szentmise. Az Isten oltárához történő vonulás jelezte, hogy az Egyház Isten felé vándorol, zarándokol. A pap, mint az Egyház képviselője (in persona Ecclesiae) vonult be a szentélybe, hogy ott, mint Krisztus képviselője (in persona Christi) tanítson és áldjon.
A bevonulás közben ének (introitus) szól, ami a lélek fölemelkedését akarja segíteni. Több, mint egy évezreden át zsoltárokat énekeltek; ma más ének is megengedett, ha az megfelel a szent, művészi és egyetemes hármas követelménynek. A kezdőének mintegy ráhangol a szent cselekményre, s szövege pedig jelzi, hogy mit ünneplünk egy-egy napon/időszakban.
5. Oltárcsók
A szentmise oltárcsókkal kezdődik.
A pátriárkák idején emlékkövekkel jelölték meg azt a helyet, ahol az ember Istennel találkozott. Jelezte ez, hogy a hely Isten háza, a mennyország kapuja. Az emlékkövek hirdették, hogy itt találkoztam Istennel, itt nyúlt Ő bele az életembe. Később már oltárokat építettek a kövekből.
Az ember az oltár előtt fordult Istenhez, ott mutatta be Neki hódoló áldozatát; bűneiért engesztelő áldozatát; s ott fogyasztotta el áldozati lakomáját, ami jelezte, hogy az Urat családtagjának tekinti és szeretetkapcsolatra törekszik Vele.
Jézus a kereszten, mint oltáron adta magát áldozatul az Atyának. A Zsidókhoz írt levél úgy értelmezi mindezt, hogy Jézus az oltár, az áldozati bárány és a főpap (1,14). Az oltár tehát magát Jézust jelzi, ezért leborulunk előtte, s illeti csókkal a pap (in persona Ecclesiae).
Az Egyház úgy tekint Jézusra, mint menyasszony a jegyesére, aki az örök élet lakomájára várja övéit, aki nekünk adja testét és vérét táplálékként, hogy legyen erőnk eljutni oda. Az oltárcsókban benne van az Egyház gyengéd szeretete Jézus iránt, s benne van az Ő vállalása is.
6. A keresztvetés
Tertullianus (+ 220) - A keresztények megjelölik homlokukat a kereszttel, mint a megváltás jelével.
A kereszten Jézus szabadulást hozott az emberiségnek, amint azt már a rézkígyó előre jelezte. A keresztényeknek Jézus keresztjével kell dicsekedniük (Gal 6,14)
A régi embert keresztre akarjuk feszíteni, hogy részünk legyen a megváltásban. A keresztvetés jelzi, hogy meg akarunk halni saját akaratunknak, az önzésnek, hogy átjárjon minket Krisztus életteljessége.
A VIII. századtól használjuk a nagy keresztvetést, homlokunk, szívünk és vállaink érintésével jelöljük meg magunkat, mert teljen énünket (értelmünket, érzelmi világunkat és akaratunkat) oda akarjuk adni Krisztusnak. Be akarunk öltözni az Ő lelkületébe.
Loyolai Szt. Ignác - homlokunkat érintve a világ felett álló Atyára gondolunk; szívünket érintve Jézusra, aki a mennyből leszállt a földünkre, hogy eljuthassunk a földről a mennyekbe; s vállainkat érintve pedig a világot átjáró Szentlélekre gondolunk.
A keresztvetés közben a pap kihirdeti hitünk tartalmát: hiszünk az egy Istenben, aki 3 személy: Atya, Fiú és Szentlélek.
Válaszunk a héber: „Amen” szó (= Igen, Elfogadom, Úgy van, Rábízom magamat), amivel Istennek mondunk igent.
7. Köszöntés
A közösségi összejöveteleinket mindig köszönéssel kezdjük. Ezáltal mindig valami jót kívánunk másoknak (pl. szervusz, jó reggelt/napot/estét kívánok stb.)
Mi a jó kívánság a liturgikus összejövetelen? Egy szentírási mondattal Isten kegyelmét, áldását, szeretetét kívánjuk a többieknek.
A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal!” ( 2 Kor 13,13) Ezáltal az Isten létteljességében való részesedést kívánjuk.
„Kegyelem nektek és békesség Istentől, az Atyától és az Úr Jézus Krisztustól!” ( 2 Kor 1,2) Békességet kívánunk, ami Isten ajándéka, s a Jézus által hozott megváltásból fakad.
„Az Úr legyen veletek!” (Rúth 2,1) Legrégebbi köszöntésünk ez: Dominus vobiscum = az Úr veletek van. Ez jelzi, hogy Isten Emmanuel, vagyis velünk lévő Isten. (A szentmise elején elhangzó felszólítás mutatja, hogy Isten velünk van a szentmisében; az evangélium olvasása előtt jelzi, hogy megjelenik köztünk Krisztus a tápláló Igében; a prefáció előtt utal arra, hogy megjelenik a velünk lakó Isten az Oltáriszentségben; a szentmise záróáldása előtt pedig jelzi, hogy Isten velünk van a templomon kívül is, a világban, hogy Hozzá méltón akarunk élni, a tőle kapott kegyelemmel megerősítve!)
„Békesség veletek!” A püspök a feltámadt Krisztus szavaival üdvözli a népet. A béke az üdvösség javainak birtoklását is jelenti.
8. A bűnbánati imádság
Minden embernek van egy értékrendje, amivel próbál azonosulni, s ha nem sikerül, akkor bűnbánatot érez. Fájdalom tölt el, hogy másokat megbántottam, s mert méltatlanul viselkedtem önmagammal szemben is!
Ha az ember elfogadja Istent, akkor az Ő értékrendje szerint kíván élni. A bűnnel megszegjük Isten törvényét, s hűtlenek leszünk Vele szemben. A bűnbánattal belehelyezem magamat a jézusi értékrendbe. Elítélem múltbeli bűneimet, s Krisztushoz akarok hasonulni! Helyes önértékelés csakis a fölfelé (Krisztushoz) való viszonyításból fakad. (A lefelé történő igazodás nevetséges.)
Jézus tanításának fontos része, hogy van bűnbocsánat, vissza lehet térni Istenhez, Ő megsemmisíti a bűnbánó vétkeit és új életet ajándékoz nekünk!
A keresztény ember életprogramja a megtérés (gr. metanoia). Meg akarok változni gondolkodásmódban és szívben. Úgy akarok Istenhez viszonyulni, amint Jézus viszonyult; olyan kapcsolatban kívánok élni embertársainkkal, amilyenben Jézus élt; úgy akarok vélekedni a pénzről, az anyagi értékekről, ahogyan Jézus tanított erről; úgy szeretnék gondolkozni a családról, a másik nemről, az emberi életről, amint az Jézusnál látható.
A bűnbánat által teszi a Lélek érthetővé Isten Igéjét!
Didaché (I. sz. vége) - A keresztények bűnbánati imádsággal kezdték az eukarisztikus összejöveteleiket: „Az Úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok.”
A Confiteor imádság szövege a XIII. században alakult ki. Ebben megvalljuk bűneinket és kérjük a jelenlévőket, hogy imádkozzanak érettünk.
Ehelyett ma 2 másik imádság is használható.
(Urunk, Istenünk, könyörülj rajtunk! – Mert vétkeztünk ellened! Urunk, mutasd meg nekünk irgalmasságodat! – És add meg nekünk az üdvösséget!
Vagy:
Jézus Krisztus, Téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket! Uram, irgalmazz! – Jézus Krisztus, Te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket! Krisztus kegyelmezz! – Jézus Krisztus, Te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk! Uram, irgalmazz!)
A bűnbánati ima után a pap könyörgést mond: „Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket, és vezessen el az örök életre”
9. Kyrie (Uram irgalmazz!)
Az ember helyzete Istennel szemben kettős: egyfelől a kicsinység és a kiszolgáltatottság, másfelől a közelség és a megváltás jellemzi. Ez fejeződik ki a szentmise 2 egymás mellett lévő énekében, az Uram irgalmazz és a Dicsőség imádságban.
Kicsinyek vagyunk, emberi hatalmunk a hatalomnélküliséget jelenti. Rászorulunk Isten irgalmára, könyörületére.
A Uram irgalmazz sokszoros ismételgetésével kifejezzük, hogy rászorulunk Isten irgalmára. Ez nagyon ősi ének, amit jelez, hogy a latin szövegbe is bekerült a görög fohász: Kyrie eleiszon. Régen addig ismételte ezt a nép, amíg azt a püspök/pap le nem állította. Bizonyos hagyományok arra utalnak, hogy valamikor 42-szer hangzott el e fohász a számmisztika alapján. 7 (Isten) x 6 (ember) = 42.
Nagy Szt. Gergely pápa (590-604) váltogatta egymást a Kyrie eleiszon és a Christe eleiszon.
A VIII. sz-tól kezdve alakult ki a 3x3 tagozódású fohász.
10. Glória (Dicsőség)
Az emberi szívből egyaránt sarjadhat negatív és pozitív indulat. Negatív a káromkodás és a szitkozódás. Pozitív indulat: a szeretet hevülete.
Az ember többször élményszerűen is megtapasztalja Isten szeretetét, s ez mintegy lángra lobbantja lelkét. Ezt időszakonként minden ember átéli. Az egyháztörténelemben voltak olyan korszakok, amikor közösségileg is megtapasztalták ezt az élményt a keresztények. 313-ban, 249 éves üldözés után Krisztus győzött a gonoszság felett. Ezt követően született meg a Glória, ami a bibliai himnuszokhoz (Benedictus, Magnificat, Nunc dimittus) hasonlít. Ezt nevezzük nagy doxológiának (istendicsőítésnek) és „Angyali éneknek” is.
Tartalmilag először az Atyát magasztaljuk szóhalmozó szeretettel (dicsőítünk Téged, áldunk Téged, imádunk Téged, magasztalunk Téged, hálát adunk Neked nagy dicsőségedért, Urunk és Istenünk, mennyei Király, mindenható Atyaisten); majd hasonló érzülettel fordulunk Jézushoz, dicsérjük azért, mert mint Isten Báránya értünk adta életét; végül pedig megemlítjük még a Szentlelket is!
Az első időkben csak különleges pápai és püspöki miséken alkalmazták, a XV. századtótól azonban bármelyik szentmisében felcsendülhetett. Ma nem énekeljük a bűnbánati időszakokban (adventben és nagyböjtben).
11. Collecta (Az első könyörgés)
E könyörgésben megfogalmazzuk Istennek kérésünket.
Története: IV-V. sz-i körmenetek: vonulás (gyülekezési helyről a templomba) – letérdelés – könyörgés – felállás – vonulás.
Szerkezete: Megszólítás (legtöbbször mindenható Isten) – Kérésünk motívuma (mit tett értünk az Úr?) – Kérés – Zárlat (Jézussal, a Isten és ember közötti egyedüli közvetítővel állunk az Atya elé, aki nekünk Urunk, s Neki Egyszülött Fia, s a Szentlélekben terjesztjük kérésünket Isten Elé).
Az Amen kifejezés nyomatékot ad kérésünknek.
2. A SZENTMISE - AZ IGELITURGIA
1. A tanítás, mint az istentisztelet része
A zsidó és a keresztény vallás egyaránt vallja, hogy Isten kinyilatkoztatta magát. Amit Isten fölfedett önmagáról és emberrel kapcsolatos tervéről, azt meg kell hallgatni, és tovább kell adni.
A családon belül az édesapa feladata volt bevezetni a gyermeket az Istennel kötött szövetség ismeretébe és életre váltásába. A rabbik pedig szombatonként a zsinagógákban olvasták és magyarázták a Szentírás egy-egy részét.
A szentmisének lényeges eleme Isten üzenetének, a Szentírásnak olvasása. Értelmünket és szívünket tápláljuk az Ige asztaláról.
Szt. Jusztinusz ( + 165) – Először is az „apostolok emlékirataiból olvastak és a prófétáktól hallgatták a felolvasott részeket, ameddig az idő engedte.”
Igeliturgia jelenlegi szerkezet:
Isten szava: Olvasmány (ÓSZ) – Graduálé/Válaszos zsoltár – Szentlecke (ÚSZ) – Alleluja – Evangélium
Az ember válasza: Hitvallás – Egyetemes könyörgések
A szövegek elrendezésében nem a szakaszok megírásának időpontja, hanem a méltóság hierarchiája a mérvadó, bár a sorrend nagyjából megegyezik a kronológiával. Az Ószövetségi Olvasmány az eljövendő Krisztust hirdeti. Erre válaszolunk egy zsoltár segítségével – ami isteni és emberi szó, amelyeket Isten sugallt, s ami tartalmazza az emberi érzés minden skáláját. A Újszövetségi Szentlecke már az eljött Krisztusról beszél, az Ő tanítását tartalmazza. Végül felolvassuk az evangéliumot, az Úr tanítását.
Az evangélium előtt a diakónus a püspöktől, a felszentelt pap Krisztustól kér áldást, hogy tiszta ajkkal és szívvel hirdesse Krisztus szavait. A párbeszédes bevezetés (Az Úr legyen veletek!) újra meghirdeti az Emmanuel-gondolatot: Isten velünk van Jézus Krisztus által. Az evangélista megnevezésekor a 9. századig keresztet vetettek, s azóta pedig keresztet rajzolunk homlokunkra, ajkunkra és szívünkre, ami azt jelzi, hogy szeretnénk, ha Krisztus igazságai itatnák át értelmünket, beszédünket és szívünket. A felolvasás utáni csók által az Egyház jegyesi szeretetét fejezi ki a Vőlegény, Krisztus szava iránt.
A Bibliát hittel kell hallgatni, mert az a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig Isten igéje. Isten igéje feltár, azaz kinyilatkoztatja nekünk valamit abból, hogy kicsoda is Ő.
Az Ige a „tenger habja” – írták az egyházatyák.
„A Szentírást nem ismerni annyi, mint Krisztust nem ismerni!” (Szt. Jeromos)
Isten Igéje nem hagyja érintetlenül az embert: elutasítják vagy odaadással követik (vö. Jézus élete). Az Igét elsősorban mint Isten szerető szavát, amely által krisztusi emberekké akar minket formálni, de mindebben megakadályoz a bűn.
2. Az Igeliturgia énekei
Az Olvasmány utáni zsoltár (más alkalmas ének is megengedhető) visszahangozza a felolvasott rész gondolatait. Ezt az éneket Graduálénak (lépcsős ének) nevezik. Nagy Szt. Gergely pápától kezdve ( + 604) a diakónus énekelte a zsoltárverset a szentélylépcsőről.
A Szentlecke után felcsendül az Alleluja. A héber szó jelentése: „Dicsérjétek az Urat!” Így köszöntjük az evangélium szavai által köztünk megjelenő Jézust.
Nagyböjtben nem éneklünk Alleluját, hanem helyette ún. tractus hangzik el, amelyben az evangélium egy karakterisztikus mondatát énekli a kántor minden díszítés nélkül, a lehető legegyszerűbben.
A nagyobb ünnepeken szekvenciát is éneklünk, ami az Alleluja folytatása, s az adott nap tartalmáról szóló ének. A Tridenti Zsinat 900 szekvenciájából mára 5 maradt meg (Húsvétkor Victimae pascali laudes; Pünkösdkor Veni creator Spiritus; Úrnapján Lauda Sion Salvatorem; Fájdalmas Szűz ünnepén Stabat mater dolorsa; Halottak napján Dies irae).
3. A prédikáció
Szt. Pál egyenesen kimondja: Fides ex auditu! (Róm 10,17 – A hit hallásból ered)
Az első századokban nyugaton csak a püspök prédikálhatott, a papok pedig felolvasták az ő beszédeit. A keleti egyházban nemhogy a papok, hanem laikusok is prédikálhattak, s egy liturgia során több beszéd is elhangzott. 814-ben vált egyetemesen kötelezővé a vasárnapi prédikáció.
4. Hitvallás
Isten Igéjének hallgatása után elmondjuk a Credot.
A keresztény vallás kiindulópontja, hogy a láthatatlan Isten elküldte a világba Egyszülött Fiát, aki a Szentlélek által kinyilatkoztatta nekünk az Atyát. Ha Isten emberi szavakkal szól hozzánk, akkor mi is meg tudjuk határozni, hogy mi a hitünk tartalma.
Az első keresztény hitvallások rövidek voltak („Jézus a Messiás!” „Jézus Krisztus, Isten Fia Megváltó!”) A II. században kialakult az ún. „Apostoli hitvallás”, amely az Atya-Fiú-Szentlélek hármas tagozódására építve, 12 tételben mutatja meg a hit alapját. A hitviták idején fogalmazták meg a hosszabb Niceai-konstantinápolyi hitvallást (325-381).
A latin egyházban 1014 óta imádkozzuk ezt az ünnepi szentmiséken; de egyes alkalmakkor (Húsvét, elsőáldozós, bérmálás) kérdés-felelet formában valljuk meg hitünket. Választhatunk, hogy a rövidebb (Apostoli) vagy hosszabb (Nicei-konstantinápolyi) hitvallást használjuk; mindkettő szerepe az, hogy miután meghallgattuk Isten igéjét, válaszként megvalljuk hitünket és elkötelezzük magunkat a Szentháromság Egy Isten mellett!
A hiszek szó kicserélhető lenne a „szeretem” igével: Szeretem Istent, szeretem a mindenható Atyát…
5. Az Egyetemes könyörgések
A legrégibb idő óta hagyomány az, hogy az igeliturgia könyörgéssel záródik
„Mindannyian felállunk a könyörgéseket mondunk. Együttesen imádkozunk önmagunkért, a fölvilágosultért (= megkereszteltek), és másokért, bárhol legyenek, hogy miután megértettük az igazságot, jóknak bizonyuljunk tetteinkben, hogy a parancsokat betartva elérjük az örök üdvösséget.” (Szt. Jusztinusz 165 +)
(Hitvallás után ez a második válaszunk a Hozzánk szóló, szerető Istennek).
Isten népe papi szerepét gyakorolva imádkozik minden emberért, hiszen Krisztus az egész világért adta áldozatul önmagát. A válaszos imádságot egyetemes szempontjai miatt nevezzük egyetemes könyörgéseknek (Mintája: Egyházért és vezetőiért; az egyetemes közjóért és a hatalmat gyakorlókért; a szüksége szenvedőkért; a helyi közösségért és az elhunytakért). A helyi közösség megjelenítheti saját kéréseit, de mindig tartsuk szem előtt, hogy az egyetemes Egyházat!
A SZENTMISE 3. – AZ ADOMÁNYOK ELŐKÉSZÍTÉSE
1. A kenyér és a bor
Jézus egyetemes lakomát akart alapítani, ezért olyan ételt választott, amely egyetlen kultúrától, embertől sem idegen. Azt az ételt választotta, amely megunhatatlan eledel, amelyet minden ember fogyaszt kb. 2 éves korától halála napjáig. Így lett a kenyér a szentmise „alapanyaga”.
Emellett a kenyérért nemcsak dolgoznia, hanem fohászkodni is kell az időjárás Urához!
Életünknek a búzamaghoz hasonlóvá kell válnia: megsokszorozni csak úgy tudjuk magunkat, ha meghalunk önzésünknek, és tudunk másokért élni!
A kenyér a mindennapok tápláléka, a bor pedig az ünnep itala. Életünk hétköznapokból és ünnepekből áll. A hétköznapi étel és az ünnepi ital jelzi, hogy a szentmise kultikus étkezése szeretné átfogni hétköznapjainkat és ünnepnapjainkat!
Ezeket felajánljuk Istennek, mert ebből lesz számunkra az élet kenyere és a lélek itala!
2. A felajánlás: az adományok előkészítése
A hívek kezdettől fogva természetesnek tartották, hogy Krisztus iránti szeretetük jeleként a hálaadó (eukarisztikus) áldozatra adományt visznek magukkal A kenyeret és bort felajánlották, hogy abból legyen Krisztus teste és vére; a többi adományt pedig a szegények között szétosztották.
Az egyházüldözés megszűnése után az adományok előkészítése körmenetben történt, amelynek végén az adományokat lerakták az oltár elé, a kenyeret és a bort pedig átadták a papnak. A szentmisének ezen részében már csak azok vettek részt, akik áldoztak is (katekumenek és kiközösített bűnösök nem). Az adományok előkészítése a keleti egyházakban egyre előrébb került, végül a liturgia elején foglalt helyet.
Az utolsó vacsorán Jézus kovásztalan kenyeret változtatott át. Az őskeresztények a mindennap használt kovászos kenyérrel miséztek. Nagy Szt. Gergely (604 +) óta egyre kisebb kenyeret készítettek a misézéshez. A latin egyház a 9. századtól használ kovásztalan kenyeret. Ebből lett az ostya.
A bor és víz vegyítése arra utal, hogy a zsidók a bort vízzel vegyítették, lelki értelmezés szerint pedig arra, hogy Krisztusban egyesült az Isten és az ember.
A mai felajánlás rövid, lényegre törő szertartás. A kenyér és bor felett elmondott imádság ősi zsidó hálaadó imából származik.
Eredetileg a kézmosás a mise elején volt, rituális megtisztulási gondolatként. A körmenet kialakulása után a pap átvette az adományokat, s ezt követte a kézmosás.
Az „Imádkozzatok, testvéreim…” felszólítás is ősi: a pap így kérte a híveket, hogy imádsággal kísérjék cselekményét, mert készül az átváltoztatás csodájának megjelenítéséhez.
Utána imádságra szólítja fel a híveket, majd elmondja a mise második könyörgését kitárt kézzel (secreta = titokima), ami utal arra, hogy már csak a beavatottak lehettek jelen, s készülünk a konszekrációra. Az imádságban Krisztus által szólunk az Atyához.
Az áldozati adomány, a kenyér és a bor természetes és rendkívüli módon megdolgozott, az élethez szükséges elemi táplálék. A szentmisében Isten minket is szeretne átformálni, hogy éltető, tápláló eledel legyünk. Ez elkezdődik a szentmise elején: a bűnbánati imádság által a konkolyt eltávolítjuk szívünkből, majd szél gyanánt végig fúj rajtunk a Szentlélek, hogy tápláló, éltető kenyérré váljunk. Isten műve csak úgy valósul meg, ha mi is fellépünk a paténára és fölemelkedünk a kehelybe. Ha közösségbe akarok kerülni Istennel, akkor magamat kell felajánlanom! Ugyanannak kell megtörténnie a hívek közösségében, mint az oltáron: a Lélek megszentel, hogy Krisztus teste legyünk!
A víz és bor egyesítése rámutat arra, hogy Isten saját életébe akar beolvasztani minket szétválaszthatatlanul.
A SZENTMISE 4. – A KÁNON
1. Fogalmak
- Áldozat
A szentmise második része az áldozati liturgia. Ez az elnevezés utal arra, hogy Isten feláldozta a mi üdvösségünkért Egyszülött Fiát, s ezt az áldozatot jelenítjük meg.
A szeretet jele az áldozat. Minden vallásban van áldozatbemutatás.
Ószövetség
Égőáldozat
Valamit (termés, állat) elégettek, Istennek adtak (reggel és este). A felszálló füst az ég felé felszálló imádság jelképe is volt.
Engesztelő áldozat
A nép bűneiért engesztelő állatáldozatot mutatott be. A feláldozott állat vérét az oltárra hintették. Az engesztelő áldozat másik formájában egy kijelölt bakra tették kezüket a vezetők (mintegy átadva vétkeiket), majd kizavarták az állatot a pusztába, hogy elpusztuljon, annak a gondolatnak a jegyében, hogy a bakkal együtt bűneik is megsemmisültek.
Lakoma-áldozat
Miközben az oltáron égett a család lakomája, annak közelében együtt ettek a család tagjai. Ez volt a jele az Istennel való közösségnek.
Jézus keresztáldozata
Ő (a.) önemésztő áldozatként adta magát a kereszten, (b.) ártatlanul engesztelt a bűnösökért (c.) és a szentmisében szívünkbe fogadhatjuk testét és vérét a szentáldozásban.
A szentmise áldozati liturgiájában Jézus nagypénteki keresztáldozatára emlékezünk, amelyet Ő az utolsó vacsorán mintegy előre jelzett azáltal, hogy testét és vérét adta a kenyér és a bor színében.
Hálaadás
A 3 szinoptikus evangélium (Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19) valamint Szt Pál (1 Kor 11,24) őrizte meg Jézus kenyeret és bort átváltoztató szavait. Mindegyik leírásban hangsúlyt kap, hogy az Úr kézbe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, majd hálát adott (eukarisztien = hálát adni). Innen származik az Eukarisztia (Oltáriszentség), valamint a szentmise második nagy egységének elnevezése.
2. Az eukarisztikus imádság - Kánon
Az eukarisztikus imádság másik neve a kánon. A szó elsődleges jelentése szabály. Ez utal arra, hogy az Egyház legnagyobb kincsét, az Eukarisztiát csak szigorú előírások, szabályok szerint szabad bemutatni. A kánon szó másik jelentése adomány, köteles hódolat. Ebben az imádságban valósul meg az Istennel való életközösségünk: mi a kenyér és a bor által mindenünket Istennek adjuk, Ő pedig mindent nekünk ad Krisztus áldozatában.
3. A prefáció
Az eukarisztikus imádság (kánon) 3 részből áll. Az első a prefáció, a második az utolsó vacsora elbeszélése az azt körülvevő imádságokkal, a harmadik pedig a Szentháromságot dicsőítő doxológia. Az imádságokat a pap mondja el a hívek jelenlétében, nevében; akik mindhárom imádságra választ adnak: a prefációt követi a Sanctus, az átváltoztatást a hit megvallása (Halálodat hirdetjük, Urunk…), a doxológiát (Őáltala, Ővele és Őbenne…) pedig az Amen.
A prefáció (előhang, előszózat) is párbeszéddel kezdődik. A pap harmadszorra hirdeti az Emmánul gondolatot (velünk az Isten).
A hármas párbeszéd után következik a tényleges előszózat, kánont bevezető imádság. Ez három részből áll. A bevezető kikristályosodott formában rögzíti az első századok gyakorlatát („Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk Néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten.”)
Majd megnevezzük hálaadásunk okát (adott ünnep illetve liturgikus időszak alapján). A legrégebbi misekönyv (V. sz.) 267 imádságot tartalmaz. Ezek száma továbbra is szaporodott, s Gelasius pápa (+ 496) 54-re csökkentette számukat. Nagy Szt. Gergely pápa ( + 604) már csak tízet engedélyezett. A II. Vatikáni Zsinat után 83 hálaadó imádság készült.
A prefáció harmadik része állandó szövegű („Ezért mi is, miként az angyalok és főangyalok, a trónod körül álló hatalmas égi szellemek, és minden seregek a mennyben, a Te dicsőséged himnuszát zengjük és vég nélkül mondjuk.”) E zárlat a mennyei liturgiára utal, amelyhez mi is kapcsolódunk a szentmise által.
4. Sanctus (Szent vagy!)
A Sanctus 2 szentírási részt tartalmazó ének. Az első Izajás próféta látomására utal (6,1-3) Az angyalok e szavakkal magasztalják Istent: „Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura Istene! Dicsőséged betölti az egész földet.” A találkozás során feltárul az ember kicsinysége és az Úr szentsége. A Sanctus éneklése során mi is az Isten iránt lángoló szeretettel lobogó angyalok és szentek által végzett mennyei liturgiához társulunk.
Az ének második része (Benedictus) Jézus jeruzsálemi bevonulására utal. A tömeg ott a zarándokokat köszöntő szóval fogadták az Urat. Mi is így köszöntjük az Oltáriszentség által bevonuló Jézust.
Keleten már a 4., nyugaton pedig még az 5. században sem ismerték az éneket. Ez mindig a nép énekes imádsága volt. Kezdetben egyszerű dallammal énekelték, s XIII. századtól kezdve pedig már orgonával kísérték.
5. Az átváltoztatás
A kánon csúcspontja az átváltoztatás. Ennek megközelítéséhez szükséges 2 kulcsfogalom („isteni szó” és „átlényegülés”) és egy mindennapi tapasztalat megértése.
Az isteni szó lényege az, hogy ami elhangzik, az meg is valósul. Jézus is sokszor tett csodát szavaival. Az átváltoztatás során a pap in persona Christi és in persona Ecclesiae kimondja az utolsó vacsorán elhangzott jézusi szavakat, s az oltáron megjelenik Krisztus a kenyér és bor színében.
Ezt a csodát fejezi ki a transsubstantiatio (= átlényegülés) szó. Minden dolognak van lényegi (szubsztancia) és járulékos eleme (akkcidencia). A szentmise során csakúgy, mint az utolsó vacsorán nem a kenyér és bor állaga, hanem lényege változik át Krisztus testévé és vérévé.
A mindennapi életben is látjuk, hogy a szeretet többé tesz, átváltoztat; s ez történik itt is: Jézus szeretete által önmagát adja a kenyér és a bor színében.
Ez hitünk szent titka, aminek elfogadása bizalmat és alázatot követel tőlünk!
6. A kánon imaegységei
Krisztus kenyér és bor színében való megjelenését hat-hat közbenjáró (intercessziós) és áldozati (eukarisztikus) imádság veszi körül. A kenyér és bor színében megjelenő Krisztus előtt szólhatunk hatékonyan az Atyához, s ezért fohászkodunk ott (1.) az egyház vezetőiért: pápáért és püspökért, (2.) a jelenlévőkért és távollévőkért, (3.) a szentek közbenjárását kérve, (4.) az elhunytakért (5.) önmagunkért, mint bűnösökért (6.) és az egész teremtett világért.
A hat áldozati imádság pedig a következő: (1.) Lélekhívás (epiklézis), (2.) az utolsó vacsora elbeszélése (naratio), (3.) megemlékezés Krisztus megváltói tetteiről (anemnézis), (4.) Krisztus megváltói áldozatának felajánlása (oblatio), (5.) második Lélekhívás, hogy méltó módon vegyük magunkhoz Krisztust (6.) és a Szentháromság dicsőítése (doxológia).
Spirituális értelemben a hat közbenjáró ima a hatnapos teremtéstörténetre utal, a hat áldozati imádság pedig arra, hogy Krisztus megváltása által Isten újjáteremtette a világot és benne az embert.
A kánon a II. századból származó doxológiával zárul (Őáltala, Ővele és Őbenne…), mire a hívek Amen-nel válaszolnak ünnepélyes egyetértésük jeleként.
A SZENTMISE 5. – A SZENT LAKOMA, BEFEJEZŐ RÉSZ
1. A szent lakoma
A szentáldozás előtti imádság: a Miatyánk
a/ Az imádság; A Miatyánk lelkülete
A communió előtt a Jézustól tanult imádságot, a Miatyánkot mondjuk el.
A hívő ember számára mindig természetes volt, hogy imádságban fordult Istenhez, s így életét Ahhoz csatolja, akinek mindent köszönhet, s akinek segítsége nélkül nem lenne ereje a földi harcokban való helytállásra sem, nem beszélve az üdvösség elnyeréséről.
A második isteni személy, Jézus állandó dialógusban volt az Atyával, s a korabeli közösségi imádságok mellett szíve mélyéről is szólt Hozzá. Imádságának alaphangja a szeretet, a tisztelet és a bizalom volt, úgy fordult az Atyához, mint gyermek a szülőhöz.
Amikor a tanítványok látták az imádkozó Jézust, maguk is vágyódtak arra, hogy mélyebb, szorosabb kapcsolatba kerüljenek Istennel, s kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni, s Ő ekkor mondta el a Miatyánkot ( vö. Mt 6 Lk 11) .
A Máté evangéliumban olvasható Miatyánk változata ősidő óta része a szentmisének. „Nem tartom odaillőnek, hogy az áldozat fölött egy tudós által szerkesztett imádságot mondjanak el, és ne mondják el az Ő teste és vére fölött azt a ránk maradt imát, amit maga az Üdvözítő szerzett!” (Nagy Szt. Gergely)
B/ A Miatyánk tartalma
A Miatyánk a megszólítás után 6 kérést tartalmaz: az első három Istenre, a második három az emberre vonatkozik.
Gyermeki bizalommal, tisztelettel szólítjuk meg Istent, mindnyájunk Atyját. Ő áll az első helyen. Kérjük, hogy legyen meg az Ő akarata üdvösség). Majd emberi világunkat tárjuk Elé: jelenünket, múltunkat és jövőnket.
A béke-rítus
Az emberi életünk fontos része a kibékülés (amire éppen úgy szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre). Jézus maga is kérte a Hegyi beszédben, hogy mielőtt az oltárhoz lépünk, béküljünk ki egymással (vö. Mt 5,23)
Justinus ( + 165) leírja, hogy a 2. században a felajánlási körmenet előtt, az oltárhoz való vonulás előtt volt a kiengesztelődés. Ez az 5. században szentáldozás előtti helyre került.
A 13. században alakult ki a „csókdeszka” (osculatorium), amelyet a pap az oltárhoz érintett, majd megcsókolta, ezután pedig körbeadták, s mindenki csókkal illette. Mindez mély gondolatot hordozott: kifejezte, hogy Krisztustól jön az a béke, ami képes kibékíteni az embereket.
Ma kultúránk szerint fejezik ki az emberek a közöttük lévő békét (Európában kézfogás).
Kenyértörés és egyesítés
Evangélium rögzíti, hogy „Jézus kenyeret vett kezébe, megáldotta és megtörte. (Mt 26,26) A „megtörte” kifejezés utal arra, hogy Jézus az utolsó vacsorán a családfő szerepet töltötte be. Az ókori szokás szerint a családapa törte darabokra a kenyeret, mert az ő verejtékes munkájának gyümölcseként szolgált táplálékul övéinek.
A szentmise első neve kenyértörés.
A szentmisében a Megváltó, mint családfő osztja szét az Életadó táplálékot.
Lelki értelmezés szerint a pap által három részre tört szentostya utal az egyház hármas egységét jelzi (dicsőséges, vándorló és szenvedő egyház tagjai), akik Krisztusban egyetlen szent közösséget alkotnak.
Ezt követi a Krisztus testének és vérének egyesítése.
Sancta-szokás: az egyik vasárnap használt Krisztus testének kis darabkáját a következő vasárnap egyesítették az akkor használt szent vérrel, ami a hit időbeli azonosságát jelezte.
Fermentum-szokás: az egyik településen miséző püspök elküldte Krisztus testének kis darabkáját püspöktársának, aki legközelebbi szentmiséjén ezt egyesítette a szent vérrel, s ez a hit térbeli azonosságát jelezte.)
A Sancta- és a Fermentum-szokás megszűnt, de a kultikus egyesítés megmaradt, ami jelzi, hogy Krisztus ugyanúgy jelen van az Oltáriszentség mindkét színében.
Isten báránya (Agnus Dei)
A választott nép jól tudta, hogy a húsvéti szabadulás Isten műve volt. Ez szoros kapcsolatban volt a báránnyal (Kiv 12). A bárány olyan áldozat volt, amelynek vére szabadulást hozott.
Ez a gondolat volt alapja a bárányáldozatnak. Ezt az eszmét vitte tovább Izajás próféta is, aki Isten szolgáját ártatlanul megölt, szabadulást hozó áldozathoz hasonlította (53).
Mindezek alapján nevezte Keresztelő János Jézust Isten bárányának, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29.37) 1 Pét 1,19: „Nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak vére árán.” Szt. János a Jelenések könyvében harmincszor ír a bárányról, mint Krisztus jelképéről.
Míg kovászos kenyérrel miséztek, addig időbe telt a kenyér feldarabolása, s ezért Sergius pápa (701 +) elrendelte, hogy a kenyértörés közben az Isten bárányát ismételjék. A 12. században szűkült az ének hármas ismétlésre. III. Ince pápa (1216 +) azt kívánta hangsúlyozni, hogy az Istennel és embertársainkkal való békességünk alapja Jézus megváltói áldozata, s így került a harmadik rész végére az „adj nekünk békét” fohász.
Meghívás
A kenyértörés és az Isten báránya ének után a pap felmutatja a Krisztus testévé és vérévé vált kenyeret és bort, s ünnepélyesen is közzéteszi a meghívást. Ez 2 szentírási idézetet tartalmaz: Jn 1,29: „Íme az Isten báránya, íme aki elveszi a világ bűneit”; Jel 19,9: „Boldogok, akiket meghív lakomájára (gr. dipe-non = esti, főétkezés) Jézus, az Isten báránya!”
Az első rész hangsúlyozza, hogy Jézus megváltói áldozata hozott szabadulást a bűnöktől.
A második rész arra utal, hogy Jézus életközösségre hív meg minket, aminek kedvelt képe a lakoma. A közös étkezés a barátságnak, a szeretetközösségnek a jele. Az örök élet egyik jele a lakoma., ami itt a földön kezdődik.
Az isteni meghívásra való válaszunkat a kafarnaumi százados vallomásából vesszük (Mt 8,89). A 14. századtól kezdve azok a betegek, akik nem tudtak eljutni a szentmisére, s mások vitték el nekik a szentostyát mondták ezt az imádságot egy kis változtatással: „Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. E magánszokás olyan népszerű lett, hogy bekerült a szentmisébe. A II. Vatikánum előtt háromszor ismételték el a szentáldozás előtt; ma már csak egyszer szerepel.
A szentáldozás
A II. Vatikáni Zsinat és a helyi Magyar Katolikus Püspöki Kar rendelkezései
Buzdít a gyakori szentáldozásra, de emellett az adoráció is fontos!
Az első szentmise az utolsó vacsora keretében zajlott le. Az apostoli időben a Krisztus testében és vérében való részesedést agapéhoz, szeretetlakomához kötötték. A jelenlévők mindnyájan áldoztak.
Az ariánizmussal szemben a kereszténység annyira hangsúlyozta Jézus istenségét, hogy a szent kenyér félelmetes titok lett: inkább imádták, mintsem magukhoz vették. (vö. 1 Kor 1,29)
Lelkileg legyünk felkészültek, a kegyelem állapotában
A földi életben itt valósul meg a legtökéletesebb közösség Krisztussal. A latin communio egyesülést jelent -, a kettő egy lesz.
Az Oltáriszentség az „egység kenyere”. Testvéri szeretetben!
Testileg 1 óra szentségi böjt a szentáldozás előtt
Régen a szentáldozás volt a nap első étkezése (1566-tól a tridenti zsinat rendeletbe foglalta e gyakorlatot).
Teológiailag ugyan hiteles a kenyér szín alatti áldozás, de mégis ajánlott a két szín alatti áldozás, mert ezt jobban tükrözi Krisztus akaratát, valamint a szentmise lakoma és áldozati jellegét.
Az utolsó vacsorán és az ősegyházban két szín alatt történt az áldozás. Ezt a sokáig tartó gyakorlatot az aggályosság szűntette meg, mely szerint Krisztus vére nem ömölhet/cseppenhet a földre.
A keleti egyház áttért a bemártáshoz, a nyugati azonban sokáig ragaszkodott a kehelyből való iváshoz. A középkorban már csak egy szín alatt áldoztak – abban a hitben, hogy abban is teljesen jelen van Krisztus. 1415-ben a kostanzi zsinaton megtiltották a két szín alatti áldozást.
Úgy gondolták, hogy csak térdelve és nyelvre méltó az áldozás.
Válasz: Amen
Justinus 150 körül leírja, hogy a diakónusok osztották ki Krisztus testét és vérét, amelyre a jelenlévők „Ament” mondtak, majd a távollévő betegeknek elvitték az Oltáriszentséget.
Hippolitus 220 körül azt jegyzi le, hogy a püspök töri meg a kenyeret, mindenkinek oszt belőle e szavakkal: „Íme, az égi kenyér, Jézus Krisztusnak a teste.” Aki kapja azt feleli: „Amen.”
1983-tól napi 2 áldozás lehetséges – teljes részvétel esetén
Lehetőleg az adott szentmisében átváltoztatott kenyérrel történik a szentáldozás.
Az Oltáriszentség őrzése
Az ősegyházban világos volt, hogy rászorulunk az Oltáriszentség kegyelmére, ezért a kenyértörésen jelenlévők is áldoztak, a betegeiknek pedig elvitték az Eukarisztiát.
Az őrzés másik oka az imádás.
Örökmécses jelzi, hogy egy templomban őrzik az Oltáriszentséget, s figyelmeztet minket az imádás gesztusára (térdhajtás).
Áldozási ének
Szentáldozás alatt sokáig csak egyetlen zsoltárverset énekeltek: „Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr, boldog az az ember, ki Őbenne bízik!” (Zsolt 33)
A hazánkban használt áldozási énekek (l. Hozsanna énekeskönyv) abban a korban születtek, amikor ritka volt a szentáldozás, s inkább szentségimádással hódoltak az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus előtt (pl. H 109; H 110; 112; 116; 118; 119; 129 stb). Szükséges lenne bővíteni énektárunkat olyan énekekkel, amelyek nemcsak az imádásról, hanem a „lakomáról” is szólnak.
A szent csend
A szentáldozás után kötelező „szent csendet” tartani. A csendre a csodálat és az ámulat késztet. A fontos személlyel való találkozásban a csend beszédesebben mondja el a szív gondolatait, mint az ékesszólás. Ámulat és személyes találkozás Jézussal! Az áldozók valóságos csendben tudatosítják magukban, hogy a földön a legnagyobb dolog az, hogy szentáldozáshoz járulhattak; rácsodálkoznak Krisztus mérhetetlen szeretetére, s hálát adnak, hogy Vele egyesülhettek, erősítő táplálékot kaptak.
Magánimádságainkat kiszélesíthetjük a nagy szentek áldozás utáni imádságával is.
Postcommunio
A nyugati egyház áldozás utáni könyörgése kéri, hogy életünkben gyümölcsöt teremjen a Krisztussal való egyesülés, s majd életünk végén eljussunk a végső egyesüléshez. A keleti egyház áldozás utáni könyörgésében hálát ad a szentáldozás kegyelméért.
Abból a feltevésből indul ki, hogy a szentmisén minden jelenlévő áldozott. A teljes értékű szentmisén való részvételhez hozzátartozik a szentáldozás. Ha az Oltáriszentséget tartjuk Isten nagy ajándékának, legfőbb erőforrásunknak, akkor természetes, hogy áldozunk (felékszülten).
2. Befejező szertartás
Áldás
A szentmisét az áldás és elbocsátás egysége zárja le. Krisztus utolsó földi mozdulatával (Lk 24,51), az áldással fejeződik be a szentmise.
Az áldás jó kívánság, „jó szó”. Az Ószövetségben az áldás joga kezdetben az atyáé, később a papoké.
Az áldás előtt negyedik alkalommal is elhangzik az Emmanuel-gondolat.
Elbocsátás
Az ókorban a gyűléseket, a hivatalos összejöveteleket elbocsátó felszólítással zárták. Ezt átvette a liturgia is, egy mély tartalommal.
Az Ite missa est (Menjetek, küldetésetek van!), ami azt hangsúlyozta, hogy a keresztény embernek Krisztus küldötteként kell járnia. Ennek értelme: Keresztények, ti a világból jöttetek a világ Üdvözítőjéhez, de nem hiába, mert szellemi-lelki-testi erőforráshoz jutottatok. Ám nem élhettek a templomban: menjetek ki megint a világba, és életetek minden vonatkozásában vigyétek bele a világba a megváltás erejét! Családi, személyi, munkahelyi kapcsolataitokba, beszédetekbe, az anyagi javakkal való viszonyotokba, a szabadidő kitöltésébe: mindenbe! Így növekszik a világban az igazság, a béke és a szeretet!
A keleti egyházak a „Menjetek békével!” felszólítást használták, ami bekerült a magyar nyelvű miseszövegbe is. Ez utal arra, hogy a szentmisén résztvevő új, teljesebb kapcsolatra jutott Istennel, a világgal és önmagával szemben; s ezt kell belevinni minden viszonyunkba!
A megajándékozott személy válasza: Deo gratias, azaz Istennek legyen hála!
Az oltárcsók
A szentmise végén a pap, mint az Egyház képviselője megcsókolja az oltárt, kifejezve a Krisztus iránti szeretetünket. Ez a búcsúzás nemes gesztusa.